Avagy: újra divat lenne a lassú, kényelmes élettempó?

Hiszen most is rohanunk… Mielőtt ezt a bejegyzést kezdem el írni, bedobtam egy gyors mosást, berámoltam a szennyes edényeket a mosogatógépbe, amit gyors üzemmódra állítottam, hogy minél előbb elkészüljön… miközben fő az ebéd, és néhány óra múlva már a városban kell lennem egy megbeszélésen. 

Mégis, hogyan jövök én ehhez, és egyáltalán: korunk embere hogyan fogadja majd, ha a lassú, nyugodt élettempóról mesélek neki? Elvégre mindenki rohan. Felgyorsult világunkban aligha akad egy hely, ahol kényelmesen leülve, elfogyaszthatnánk a reggeli kávénkat egy finom, minőségi – nem gyorsfagyasztott – péksütemény kíséretében. Sajnos, azok az igazi, régi kávéházak már eltűnőben vannak. Pedig milyen jó is az: belemerülni egy jó cikkbe, vagy önfeledten hallgatni a mellettünk ülők lelkesen mesélt sztorizását, miközben mi magunk is szépen lassan megnyílunk, úgy igaszán, belülről… ami után elfog egy olyan isteni jó érzés, hogy hazafelé majd kiugrunk a bőrünkből és azt érezzük, hogy mintha egy Duracell nyuszi belénk költözött volna egész hétre: úgy fel lettünk töltve. Pedig valójában semmi más nem történt, csak egy kicsit kiszakadtunk, mindössze pár órácskára a hajtásból, a mókuskerékből…

Bizony a Slow, azaz a lelassult élettempó egyre inkább virágkorát éli, persze ma még viszonylag kevés követője akad, hiszen ehhez kell egy nagy adag bátorság. Kell tudni másnak lenni, egy kicsit. Vagyis inkább: vállalni önmagunkat. Azt hogy mire vágyunk mi – és nem pedig azt nézni folyton, mit diktál az őrült tempóban a trendeket és újdonságokat követő és hajszoló társadalom? Mert muszáj nekünk mindig gyorséttermes szendvicset, salátát enni és cafe latte machiattot inni? Amikor legszívesebben egy helyes kis eldugott fapados reggelizőben ennénk meg egy jóízű frissen sült bundáskenyeret. Hogy erre szinte ma már nincs is lehetőség a belvárosban? Dehogyisnem! Csak meg kell találnunk, és fel kell fedeznünk a jó helyeket, mint amilyen a Lado Cafe a hetedik kerületi Dohány utcában. Ahol csönddel és nyugalommal várnak bennünket. Ahol egy jó házias reggelit pontosan úgy költhetünk el, mintha csak otthonunk nyugalmában tennénk. Ahol mi is le tudunk nyugodni, le tudunk lassulni egy kis időre. Először persze furcsa lesz a csönd. Ám kifelé érve máris pihentebbnek érezzük magunkat. Összeszedettebbnek. És ilyenkor elgondolkodunk: bizony megéri… Megéri – legalább néhanapján – kicsit kivenni magunkat a pörgésből, és lenyugodni. Legalább egy jóízű reggeli erejéig.